Ha ennek a „privát elvonulásnak” nevet kéne adnom, azt adnám: “Szerelem vagyok”.
Mert a Szerelem mindenhol van, körbevesz, de Belőled indul ki. Te vagy a Szerelem Forrása, Szíve, Teste és Tüze.
Azt hiszem, kötelezővé tenném mindenki számára, aki várja a lelkitársát, a párját, a szerelemét, hogy menjen és legyen magával szerelemben.
Töltsön el pár napot örömben és gyönyörben magával.
Megéri!
Elmerengtem az én szerelem történetemről is, miközben vezettem a kanyargós erdős-mezős utakon.
Mennyi időt, évet és évtizedeket töltöttem azzal (és tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel sem), hogy ha valami jóban volt részem nem tudtam teljesen élvezni, mert arra gondoltam, hogy nincsen itt az, akivel jó lenne megosztani az élményeket.
De olyan is volt, nem is egyszer, hogy el sem indultam, mert azt gondoltam, hogy ilyesmi dolgokba egyedül nem vág neki az ember, csakis ketten.
Valahogy így, ilyen gondolatok mentén vágjuk el magunkat a gyönyörtől.
Így gondolkodva mondunk le arról, hogy boldogok legyünk.
De miért is olyan nehéz sokszor egyedül is megnyílni és elfogadni az örömnek és élvezetnek?
Talán azért, mert sokáig ragaszkodunk ahhoz a hiedelemhez, hogy valami még hiányzik ahhoz, hogy boldogok legyünk teljesen.
Pedig, most, hogy remekül érzem magam egyedül ezen a pazar helyen, szinte biztos, hogy esélyesebb lenne rátalálnom arra a bizonyos emberre, szexre, szerelemre és életre, mint amikor hiányban voltam.
Az a helyzet, hogy ebben a „magammal remekül vagyok és élvezem” állapotban, már nem is vágyom, hogy rám találjon bárki, még a szerelem se.
Mert ezek a dolgok nem megtalálnak. Nem kívülről érkeznek meg, hanem belőlem fakadnak, hozzám vonzódnak.
Ezeket pont most teremtem azzal, hogy lelkiismeret-furdalás, bűntudat nélkül élvezem magam és mindazt, ami itt van.
Jelen vagyok.
Nincsen bennem elvárás.
Még az sincs, hogy találjon rám most már valami és valaki.
Minél inkább vagyok ebben a gyönyörűséges jelenben, annál biztosabbnak tűnik, hogy a jó dolgok nem szerencse és önfejlesztő munka alapon találnak meg.
Sokkal jobban hangzik az, hogy ez a belső boldogság, éberség, nyugalom és izgalom, ami most eltölt, magához vonzza, mint egy mágnes azt, aki hasonlóan így van, ahogy én.
A kérdés, csak az, hogy készen állok, állunk-e beengedni az életünkbe…
Itt ülök egy különleges hangulatú teraszon. Előttem buja zöld mező, virágokkal, fenyvesekkel, fákkal, hintaágyakkal. Lassan száll lefelé az esti pára.
Felpuhul a lélek.
A nedvességtől göndörödik a hajam.
Halk zene andalít, a bogarak még zsonganak.
Teljesen kitapintható a számomra az, hogy az Elfogadás (beengedés) az Élet legnagyobb kihívása.
Amikor elhalkulnak a belső hangok, azok, amelyek falakat építettek szárnyaló lelkeink köré, akkor lassan készen állunk befogadni a Jót.
„ Majd akkor, ha… Ő is itt lesz, ha lefogyok, ha kirepülnek a gyerekek, ha több időm és pénzem lesz…”
„Nem hiszem, hogy létezik olyan fura lélek még egy, mint én…”
„Már alaposan eljárt felettem az idő, miért pont most történne meg, ami eddig sem történt…”
„Kinek kéne egy ilyen…?”
„Még előbb el kell engednem néhány dolgot…”
„Majd, ha kapok segítséget, egyedül nem fog menni…”
„Még időre lenne szükségem ahhoz, hogy…”
Amikor ezek a kifogások már nem játszanak, akkor elkezdődik az Élet.
És lehet, hogy egyedül vagy.
De már mégsem úgy.
Már nem vársz senkire és semmire.
Megadtad az engedélyt arra, hogy befogadd a szépet, a szerelmet és gyönyört, ami Te vagy.
Mert te vagy a Szerelem.
Te vagy a Szerelem istene és istennője.
Amikor megrészegülsz a szerelemben, magadtól részegülsz meg, attól, amit te érzel, amit te látsz.
Arra hívlak, hogy részegülj, meg, mámorosodj meg minél többször! Engedd meg, hogy elragadjon a hév!
Elég egy puha borzongás hozzá, elég egy illat, egy hang, egy mosoly…
Csak engedd meg, hogy érezd, és ússzál tovább az érzéssel!
Fogadd el azt, ami örömöt okoz: Itt és Most!