Mi történik a vágyainkkal, amikor már nem vagyunk fiatalok, de még nagyon is szeretnénk élni, érezni, kapcsolódni, szeretni és kívánni?
Sokan vagyunk anyák ( nagyobb, vagy már kirepülő gyerekekkel), még aktívan dolgozunk, családot tartunk össze, helytállunk a mindennapokban, figyelünk másokra ( idős szülőkre is gyakran) megoldjuk, amit meg kell oldani, és közben valahogy mi magunk is változunk. Zajlik az Átrendeződés, korábbi betonbiztosnak vélt értékek, szerepek és vágyak foszlanak szerte, miközben keresi a Már nem vagyunk fiatalok, de nem is akarunk mindenáron annak látszani. Nem feltétlenül szeretnénk visszakapni a régi testünket, a régi életünket vagy azt a nőt, aki húsz évvel ezelőtt voltunk. De azért jó lenne érezni, hogy még mindig van bennünk valami, ami megmozdul, ami kíváncsi, ami örül, ami vágyik.
Csak közben néha nem is olyan könnyű megmondani, hogy mire.
Vajon ilyenkor elfogy a vágy? Vagy csak átrendeződik? És mi történik, ha nem akarjuk mindenáron visszahozni azt, ami régen volt, hanem kíváncsiak leszünk arra, ami most születhet bennünk?
A testünk változik, változhat az energiaszintünk, az érzékenységünk, a szexualitásunk, és az is, ahogyan önmagunkra nézünk. Ami korábban magától értetődő volt, ma talán több időt és figyelmet kíván. A vágy sem mindig úgy érkezik, ahogyan régen megszoktuk. Lehet, hogy már nem a spontán fellobbanás az első, hanem a közelség, egy érintés, egy tekintet, egy jó beszélgetés vagy az a ritka pillanat hívja elő, amikor végre nem kell sehová sietnünk.
És ilyenkor könnyű arra gondolni, hogy valami megváltozott bennünk, talán el is múlt belőlünk valami.
De mi van, ha nem ez a történet?
Mi van, ha nem az a dolgunk, hogy visszahozzuk a régi működésünket, hanem az, hogy kíváncsian felfedezzük, mi minden lehetséges most?
A Vágy Zóna számomra erről szól. A vágyainkról, a nőiségünkről, a testünkkel való kapcsolatunkról és arról az átrendeződésről, amelyen életünk különböző szakaszaiban mindannyian keresztülmegyünk.
Arról, hogyan tanulunk meg újra kapcsolódni önmagunkhoz, hogyan vesszük észre a testünk jelzéseit, hogyan engedjük el a teljesítménykényszert, és hogyan adunk teret annak, ami valóban jólesik.
De van itt egy másik kérdés is.
Ha már megtanulunk teret adni a vágynak, vajon merünk-e igazán kíváncsiak lenni arra is, hogy mire vágyunk?
Nemcsak a szexualitásunkban, hanem az életünkben is.
Talán több érintésre, több gyengédségre, több játékosságra vágyunk. Talán arra, hogy valaki végre ránk figyeljen, és ne nekünk kelljen mindig mindenkiről gondoskodnunk. Talán több szabadságra, új élményekre, szenvedélyre vagy egyszerűen arra, hogy újra érezzük magunkban az elevenséget. És az is lehet, hogy már nem ugyanazokra a dolgokra vágyunk, mint korábban. Csakhogy ezt is meg kell engednünk magunknak felismerni.
Mert ahhoz, hogy valami új megszülethessen bennünk, néha először helyet kell teremtenünk neki.
Lehet, hogy ideje leporolni valamit, amit régen szerettünk magunkban, de a hétköznapok során félretettünk. Lehet, hogy el kell engednünk néhány régi elvárást, szerepet vagy szabályt, amelynek már nem akarunk megfelelni. És talán eljött az ideje annak is, hogy valami egészen újat hozzunk be az életünkbe.
Mit szeretnék leporolni magamban? Mit szeretnék elengedni? És minek szeretnék most helyet adni?
Ezekkel a kérdésekkel foglalkoztunk a legutóbbi Vágy Zóna esten is. Beszélgettünk a testről, az érzékelésről, a nőiségünkről, a vágyainkról, és arról, hogyan találhatunk újra kapcsolódást önmagunkhoz és egymáshoz. Aztán mozdultunk, táncoltunk, nevettünk, ettünk, beszélgettünk. És közben megélhettük azt is, milyen jó néha egyszerűen nőként együtt lenni.
Mert néha éppen erre van szükségünk. Egy közegre, ahol nem kell bizonyítanunk semmit, ahol meghallgatnak, befogadnak, és nem kell attól tartanunk, hogy megítélnek bennünket. Máskor pedig arra, hogy végre észrevegyük és megünnepeljük mindazt, amit az évek során magunkba fektettünk, amivé váltunk, amit megtanultunk, és amit még mindig szeretnénk megélni.
Nem akarunk feltétlenül fiatalabbnak látszani. És ide sem volt könnyű eljutni, hiszen óriási a társadalmi nyomás, ami arra sarkallna, hogy szó szerint harcba szálljunk a ráncokkal, és kiszolgáljuk a sok szempontból igencsak prosperáló fiatalság kultuszt.
Ezzel együtt, szeretnénk élni, érezni, kapcsolódni, nevetni, szeretni, és igen, vágyakozni is.
Felmerül egy kissé kényelmetlen, de inspiráló kérdés: a vágy talán nem is egyetlen érzés, amely vagy van, vagy nincs. Talán sokkal inkább egy belső mozgás, amely változik velünk, és amelynek időről időre új teret kell adnunk.
És lehetséges,hogy nem is az a legfontosabb kérdés, hogy megvan-e még bennünk a régi vágy.
Hanem az, hogy kik vagyunk most, mire vágyunk, és minek szeretnénk végre helyet adni az életünkben?
Mert nem kell visszatérnünk ahhoz a nőhöz, akik régen voltunk. Megismerhetjük azt a nőt is, akivé közben váltunk.
És ki tudja, mennyi minden vár még bennünk arra, hogy életre keljen.
- Csatlakozz a Vágy Zóna következő estjéhez! regisztráció: info@intimitas.hu