Az öröm nem jutalom a szenvedésért
Vajon csak akkor érezhetjük jól magunkat, ha már eleget szenvedtünk? Menopauza alatt az öröm nem jár? Csak akkor, ha már túl vagyunk rajta?
Pár napja kitettem egy pezsgőspoharas, laza képet a Végtelen Ölelés masszázsolajommal, és kaptam néhány visszajelzést arról, milyen jó, hogy a változókor napos oldaláról is írok. Persze, csak miután megvolt a neheze… És ezen elgondolkodtam, mert vajon tényleg így tekintünk erre az életszakaszra? Előbb valahogy túl kell jutnunk rajta, ki kell bírnunk, át kell vészelnünk, és majd utána újra lehet örülni az életnek?
Az öröm és a nehézség kéz a kézben jár, legalábbis én így éltem meg eddig. Olykor annyira sírok, hogy szinte nevetek, máskor pedig annyira nevetek, hogy közben sírni kezdek. Amióta a változásban vagyok, az öröm és a gyász, a jókedv és a nehézség valahogy folyamatosan egymás mellett vannak jelen. A nehézség sokszor az öröm új csúcsaihoz visz el, aztán a csúcson megérkezik valami újabb kihívás, testi vagy lelki, és én megint futok egy kört magammal. Néha elfáradok benne, néha csak nevetek az egészen, de egyre inkább azt érzem, hogy talán éppen ez az út lényege: a hazatalálás magunkhoz, a Lélekhez, önmagunk egyre mélyebb megismeréséhez.
Könnyeken, idegességen, kiboruláson, hőhullámon, felszabadult kacagáson és bátor döntéseken át. Nem hiszem, hogy a nehézségeknek és az örömöknek külön időszaka lenne az életünkben, hogy létezne egy előtte, egy alatta és egy utána. Nem kell megvárnunk, amíg minden rendeződik körülöttünk és bennünk, hogy végre jól érezhessük magunkat. És nem kell a nehézségeinket sem eltüntetnünk ahhoz, hogy észrevegyük mindazt a szépet, ami közben is ott van velünk.
Talán éppen azt tanuljuk ebben az életszakaszban, hogyan adjuk át magunkat az életünk teljes valóságának. Hogyan ne kapaszkodjunk görcsösen a fénybe, és hogyan ne meneküljünk a mélységtől. Hogyan engedjük meg magunknak, hogy egyszerre legyünk érzékenyek és erősek, sebezhetőek és bátrak, szomorúak és boldogok. Számomra ez olyan belső tartást ad, amilyet fiatalabb koromban talán még elképzelni sem tudtam.
Szóval az öröm most is itt van, bármilyen nehézben is vagy. Nem jutalom, amit majd akkor kapsz meg, ha mindent kibírtál, és nem is valami távoli cél, ahová csak hosszú szenvedés árán juthatsz el. Nem kell kiérdemelned. Lehet helye az életedben akkor is, amikor éppen nem könnyű, amikor még keresed a válaszokat, amikor változik a tested, a lelked, a kapcsolataid, és fogalmad sincs, pontosan mi következik.
Ezért is vagyok annyira elkötelezett abban, hogy a női vágyhoz és az intimitáshoz örömfókuszban közelítsek, és ebbe a térbe vezessem az embereket. Mert nem szeretném, ha a női élet második feléről kizárólag a veszteségeink, a tüneteink, az alkalmazkodás és a túlélés jutna eszünkbe. Szeretném, ha a vágyainknak, az érzékiségünknek, a felszabadultságunknak és az új felfedezéseknek is lenne helyük benne. Ha nemcsak arra készülnénk, mi minden lehet nehéz, hanem arra is nyitottak lennénk, mi minden lehet még szép, örömteli és izgalmas.
Mert a „bírjuk ki, készüljünk fel a rosszra” hozzáállás még senkit nem tett igazán elégedetté és kiteljesedetté. Minden életkorban szükségünk van arra, hogy megtaláljuk a saját testi-lelki jóllétünket, azt a formát, ami nekünk jó, ami hozzánk illik, amiben önmagunk lehetünk. És ehhez mindenkor, minden életkorban jogunk van.
Az örömhöz nem kell megvárnunk, amíg túl leszünk a nehezén….
Szentesi Szilvi