„Lényünket betölti a vadon utáni vágyódás. A kultúra kevés ellenszert tud nyújtani e sóvárgás leküzdésére. Belénk nevelték, hogy szégyenkezzünk, ha ilyen vágyaink támadnak. Hajunkat hosszúra növesztettük és mögé rejtettük érzéseinket. A vadon Természeti Asszonyának árnya azonban továbbra is ott ólálkodik mögöttünk éjjel és nappal. Nem számít, hol vagyunk.” (Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok, részl.)
Időről időre felébred a nő lelkében a vadon utáni vágyódás
Időről időre ki szeretnénk törni a karámból, és bizonytalankodás nélkül követni a belső hangot, és követni az ösztönös megérzéseinket.
Van, amikor szó szerint az életünkért futunk a vadonunkba, hogy kapcsolódni tudjunk magunkkal, hogy énekelhessünk a magunk örömére, kidobolhassuk magunkból a saját ritmusainkat, megfesthessük a saját barlangrajzainkat, és eltáncolhassuk a bennük lüktető erő és szenvedély táncát.
Futunk a lelkünk után, mert elfáradtunk a megfelelésektől, a szolgálattól, és belátjuk, hogy mindig lesz valami és valaki, aki fontosabb, mint mi magunk.
Olykor elfogy a türelem, és nem éri meg tovább várakozni. A szomorúság és a düh órái után, ha nem tágítunk benső tüzünk mellől, újra csontjainkba és vérünkbe költözik az erőnk, és saját utunkra lépünk.
Követjük lépteinket, miközben érezzük, hogy újra élet költözik a testeinkbe.
Fellobban a tűz ismét, melegszik a vér, lobban a láng, nyílik a szív.
Ezért szeretem ősszel az erdőt járni, mert az erdő mélye szentélyemmé lett. Szentély, ahol önmagamra emlékezhetek, ahol szelíden lehullik minden maszkom, és nincsenek szerepek.
A városi dzsungel beton forgatagába is elér a dzsungel illata
Sokszor megszólal bennem a vészcsengő, hogy figyeljek, ébredjek, mert kezdek megfulladni, túlterhelődni, agyonaggódni.
Egy idő után mindig agyon nyom a racionalitás, a praktikus világ, és elegem lesz abból, hogy ha boldogulni akarok, akkor figyelnem kell, hogy ne legyek sok, ne zavarjak túl sok vizet.
A vadonom jelzéseket küld felém, hogy ébredjek fel, hasonlóan Csipkerózsikához, az önáltatás, a halogatás, az illúziók és végtelen várakozás ködéből.
A kiscica bennem csíkos szőrt növeszt, és bizony megmutatja karmait és vadászösztöneit is.
Az infantilizált jóniból elég lett
Első ilyen nagy ébredésem volt az, amikor elegem lett az infantilizált jónimból is.
Elegem lett a lecsupaszított, borotválástól agyongyötört jónikból, és elhatároztam, hogy visszanövesztem a szőrömet.
Nem akartam folytonosan védtelenül és kiszolgáltatottan, tudatlanul, és fel nem ébredetten léteznem szexuálisan.
A szőrömmel visszanövesztettem animális lényemet is, ösztönös érzékelésemet, egészséges önvédelmi képességeimet. Érett, intuitív nőiségemet újra méltó tisztelettel fogadtam, és vele együtt az érett asszonyiságom csodálatos változékonyságát is.
A szőrszálak finoman magukhoz kötötték a feronomokat, újra szagom és illatom lett.
A szagok és illatok felfedték a ciklusom rejtélyeit, és megtanítottak elfogadással lenni magam felé. Tolerálni szeszélyeimet, harsányságomat, sejtelmes titokzatosságomat és olykor dekadenciámat is.
Pár hete ismét elmentem az erdőbe,
ahol egyik kedvenc női alakomat, a „Nimfát” hívtam be a lényembe.
Évek óta szeretek a színes őszi napokon nimfává lényegülni, friss szabadsággal felruházni lelkem, testem és szexualitásom.
Az első pár száz métert még zombi üzemmódban teszem meg, majd finoman, ahogyan a Nimfa ébred bennem, egyre inkább az érzékeim vezetnek.
Letérek a kijelölt úton, és gombák, páfrányok, bogyós bokrok és málnások lesznek az útjelzőim.
Hangok ölelnek körbe, reccsenő faágak, madarak szárnysuhogása és éneke.
Ahogyan érzékeim nyílnak, úgy szabadulok ki a szoros „fűzők” szorításból, mindazokból a merev, testemet és lelkemet gúzsba kötő gondolataimtól, és magamra erőltetett elvárasaimtól, amelyektől már alig kapok levegőt.
Szabadon szárnyalok, dúdolászva, vagy édes csendembe borulva szemlélődöm.
A lelkem tágul, összeér bennem a jelen és múlt.
Ebben a kitágult, és mégis zsigerekbe landolt varázslatban világosan „látom”, ahogy összeteszem,
megkomponálom az erdő nimfájának az illatát.
Szeretném, ha lenne velünk egy illat, amely időről időre emlékeztet a zabolátlan, megtörhetetlen, elfojthatatlan ösztöneinkre,
és bármely nehéz élethelyzetben visszatalálhatnánk általa is a lelkünkbe és testünkbe kódolt hatalmas erőhöz, és szárnyaló szépséghez.
Piros és lila bogyókat gyűjtök, terméseket öntök zsebeimbe. Páfrány leveleket és mohát kérek a természettől.
Szagolgatok becsukott szemmel.
Érzem, hogy szeretném az illatba a földes és fás jegyeket belecsempészni, a könnyedséget, a szakrális elemeket, valamint a bűbájos csábítás érzékiségét is.
Szeretném, ha éreznéd az illattal te is a nedves föld szagát, a széna illatát… hallanád a csermely csobogását, éreznéd a páfrány simogatását, látnád a barlangok titokzatos szentélyeinek mélyét.
Szeretném, ha lenne egy illat, amely visszaterel önmagunkhoz, ösztönös bölcsességünkhöz, az élet akarásához, és ahhoz hogy soha ne legyünk fáradtak élni, és gyönyörben lenni!
Készítem a fotókat, hazaviszem a bogyókat és ágakat…
Napokon át zsigereimben érzem a Nimfa lépteit.
Aztán pár hét, és elkészül a Nimfa illata is.
Nem púderes, nem vattacukor illatú, nem is fűszeres.
Erdős, szakrális és sejtelmesen érzéki. Fenyő illata is van neki.
Nem számít, hogy miközben fejembe veszem, hogy Nimfa parfümöt alkotok, akár bolondnak néz a világ.
Mert nem az számít, hogy milyen nőt szeretne látni és tudni benned a társadalom, hanem csakis az számít, hogy megnyilvánítsad önmagad csodáját!
Nem számít, milyen képet akar a társadalom tőled, te csak engedd, hogy kiforrjon a te képmásod a tó tiszta víztükrében.
Nem számít, hogy milyen egy nő szexualitása, orgazmusa és gyönyöre, csak az számít, hogy találkozz magaddal a vadonodban, és ismerd meg a saját testedet, vágyaidat, orgazmusaidat és gyönyörödet.
Kell hozzá a tested, a lélegzeted, a hangod, a mozdulatod.
Ne feledd: „Minden nőben ott van egy vad teremtmény, egy ősi, ösztönökkel teli erő, kreativitás, szenvedély, és kor nélküli bölcsesség.”(Clarissa Pinkola Estes)
Csodás utazást kedves Nimfa társnőm, a saját utadon járva!
https://szentesiszilvi.hu/nimfa-beszelgetos-szagolgatos-est-a-noi-elemi-ero-jegyeben/